Őrségi Nemzeti Park

Jáki kardvirágos erdő
 

Elhelyezkedés, természetvédelmi célkitűzések
A védelemre javasolt erdőterület a Monyorókeréki-erdő Ják községhatárba eső részén fekszik, közvetlenül az országhatár (Ausztria) és Szentpéterfa község határa mellett. Az erdőtömb erdeifenyvesekkel jellemezhető, átalakított állományai között a szóban forgó erdőterület üde színfoltként, természetközeli állapotában maradt fenn, ugyanakkor jelenlegi rendeltetése kizárólag faanyagtermelés. A potenciális természetes fás növénytársulás fő típus szerint e térségben a gyertyános-tölgyes (Castaneo-Querco-Carpinetum) és kisebb mértékben, elsősorban edafikus okokra visszavezethetően a cseres-kocsányos tölgyes (Quercetum robori-cerris). Az erdő ez utóbbi típus szép példája. A védelem célja a folyamatos erdőborítottság fenntartása, az értékes növénytársulás létfeltételeinek biztosítása és javítása, a védett fajok megóvása.

Természeti értékek
A terület legfőbb értékei az aljnövényzetükben lápréti növényeket őrző tölgyes állományok, melyek fajösszetétele európai és országos viszonylatban is ritkaságnak számít. E foltok megfeleltethetők az Európai Unióban kiemelt közösségi jelentőségű élőhelytípusként jegyzett élőhelynek. A tervezési terület tölgyeseinek regionális jelentőségét fokozza, hogy a környező erdőállományok erősen átalakítottak, sok esetben kevés fajú ültetvények, így számos, a jó állapotú lomberdőkhöz kötődő faj ide húzódhatott vissza.

Botanikai értékei közül kiemelkedik a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus) mintegy 500 tőből álló populációja, mint a faj első Nyugat-dunántúli előfordulása. Országos szinten is jelentősnek mondható a dunántúli sás (Carex fritschii) több tízezer egyedet magába foglaló állománya. A tervezési terület fontos értékei továbbá a buglyos szegfű (Dianthus superbus), petytyes orbáncfű (Hypericum maculatum) több száz, végül a kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica) néhány tíz példányt számláló állományai. A terület további érdekes színező elemei az apró galaj (Galium pumilum), a lágy selyemperje (Holcus mollis), a rutén bordamag (Laserpitium pruthenicum), a tarka nefelejcs (Myosotis discolor) a füles fűz (Salix aurita) és az árnyéki sás (Carex umbrosa).

A tervezési területen előkerült a fokozottan védett sápadt szemeslepke (Lopinga achine), ami jelzi annak zoológiai szempontból is kiemelkedő értékét.

Jeli arborétum

Kám

Területe: 75,3 ha
Védettség szintje: országos jelentőségű védett természeti terület
Fokozottan védett területe: nincs
Törzskönyvi száma: 76/TT/60
Védetté nyilvánítási jogszabály: 109/2007. (XII.27.) KvVM
Vagyonezelője: Szombathelyi Erdészeti Zrt, Szombathely
Természetvédelmi kezelője: Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter
További információ

Az ismert botanikus szakember, figyelembe véve a terület adottságait, érintetlenül hagyva az azonális bükkös állományokat, elsősorban havasszépékkel, az Ericaceae család növényeivel telepítette alá a ligetes nyíres-borókás-csarabos fenyért, s tömegével ültettette a messzi tájakról és a Kárpátokból, Alpokból gyűjtetett hagymás, rizómás növényeket is. Az 1950-es évek végétől erdőövek szerinti nagyszabású telepítések folytak, melyek erdészeti kísérleti célokra, ökológiai oktatás-nevelésre, de tájképi hatásfokozásra is kiválóan megfelelnek. Bár egykori természetes, napjainkra rendkívül ritkának számító növénytársulásaiban sajnos már nem gyönyörködhetünk, Vas megye, az ország és Közép-Európa leglátványosabb Rhododendron gyűjteménye kárpótol talán a veszteségekért.

A Jeli Arborétum nemcsak hazánk, de Európa egyik legkülönlegesebb arborétuma. Alapítója, gróf Ambrózy-Migazzi István, aki korábban a Nyitra melletti Malonyán létesített arborétumot, 1922-ben kezdte el a Jelihálás nevű birkalegelőn és csarabos-nyíres fenyéren növénykülönlegességeinek telepítését. Tíz év alatt már 5 hektár gondozott kerttel büszkélkedhetett. Hagymás és rizómás növények tízezreit, fenyők és lombos fák, illetve Rhododendronok több tucat faját és változatát ültették el itt, felismerve a meghonosításra szánt növények igényei és a helyi szélsőségesen savanyú talajadottságok, mikroklíma közötti összefüggéseket. A töretlen gyarapodás a gróf 1933-ban bekövetkezett haláláig tartott.

A II. világháború után a park állami (erdészeti) kezelésbe került, újra fejlődésnek indult. A fejlesztés egyik állomásaként 1953-ban védetté nyilvánították az ún. parki részt és a Hét-forrás szurdok környékét. Az 1958-ban készített növénykataszter szerint azonban az alapító által telepített fajok közül csak 15 fenyő, 19 lombhullató fa- és cserjefajt találtak a területen. A többi a háború és a természet áldozata lett. A nyíres fenyért is lassan megemésztő szukcessziós folyamatok előrehaladta. A természet kezdte lassan visszahódítani jogos örökét. Az erdőgazdaság kebelében megindult nagyszabású rekonstrukciós és fejlesztési munkák révén 1959-re már 70 ha-ra bővült az arborétum. Tájövezeteknek nevezett exóta-telepítéseket végeztek, ahol az egyes éghajlati övek jellegzetes fás növénytársulásainak fajait ültették el eredeti élőhelyüknek megfelelő előfordulásuk szerint.

Megőrizték ugyanakkor a Hét-forrás szurdok, Ambrózy által is szívesen látogatott bükkjeit, a tőzegmohás láp maradványait. A kerthez kiszolgáló, rekreációs területeket, autóparkolókat is csatoltak, melyekkel együtt napjainkra már 107 ha-ra nőtt a látogatható terület nagysága.
A bejárattól kezdődő parki részben, az Ambrózy-szobor környékén találjuk a kert legidősebb területeit, az eredeti, majd később kibővített Rhododendron gyűjteményt. Itt díszlik többek között az illatos sárga havasszépe (Rhododendron flavum), a japán és virágos babérhanga (Pieris japonica és Pieris floribunda), valamint számos babérmeggy (Laurocerasus officinalis) mellett a kert alapítójáról elnevezett Migazzi-tölgy (Quercus pubescens ’Migazziana’). Ez az alacsony fácska az erdőállomány védelme alatt télen is megtartja zöld lombját. A parki részen láthatjuk a fenyőféléket és a nyír fajok és változatok bemutatóhelyeit is. A fenyők közül többek között érdemes megtekinteni az Atlasz-cédrusokat (Cedrus atlantica), a kínai szúrósfenyőt (Cunninghamia lanceolata), vagy a japánciprust (Cryptomeria japonica).

» Kataszteri térkép
» Kezelési terv - Mellékletek
» Természetvédelmi kezelési terv (részletes)

Kámoni arborétum

Szombathely

Területe: 25,1 ha
Védettség szintje: országos jelentőségű védett természeti terület
Fokozottan védett területe: nincs
Törzskönyvi száma: 20/TT/50
Védetté nyilvánítási jogszabály: 162/2007. (XII. 27.) KvVM rendelet
Kezelője: Erdészeti Tudományos Intézet Sárvári Kísérleti Állomása, Sárvár
Természetvédelmi kezelője: Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter
További információ

Összefoglaló leírása
A Saághy család birtokában lévő, egykor lápos, vizenyős területre 1860 táján ültették az első fákat. Édesapja munkáját folytatva, Saághy István - leghíresebb dendrológusaink egyike - az 1930-as évekre hazánk leggazdagabb gyűjteményét hozta itt létre, 260 fenyő és 600 lombos fafaj díszlett benne az arborétum fénykorában. A háború zivatara után először a szombathelyi erdőgazdaság, majd az Erdészeti Tudományos Intézet kezelésébe került az arborétum, mely azóta egyként gyönyörködtet és szolgálja a tudományos kutatást, a természettudományos oktatást és nevelés. Ma a kert növényállománya 2500 fa- és cserjefajból áll. Mint jónéhány védett állatfajnak otthont adó mesterséges élőhely, ökológiai jelentősége mellett elsősorban tájképi szerepe emelendő ki. Tájképi elemei a Gyöngyös-patak vizéből táplálkozó mesterséges tavak, az egzóta fák és cserjék tervszerűen ültetett, színpompás együttesei, köztük az igen gazdag Rhododendron gyűjtemény, illetve a patakmenti sásos égerligetek maradványai, a keményfás ligeterdők néhány megmaradt tanúfája.

Az arborétum alapító Saághy István gróf
Az arborétum alapító Saághy István Kámonban született 1865. szeptember 26-án, mint Saághy Mihálynak Spettl Franciskával kötött második házasságából származott egyetlen gyermeke. Középiskoláit a Csöndes-féle soproni Internátusban, majd a szombathelyi Premontrei Főgimnáziumban végezte, ahol 1883-ban érettségizett, később a budapesti Tudományegyetem jogi fakultásának hallgatása után 1887-ben államtudományi doktorátust szerzett. Rövid ideig Vasvármegye szolgálatában állott, mint fizetés nélküli vármegyei közigazgatási gyakornok. Később átvette öröklött birtokai kezelését és kb. 1891-ben elkezdte kámoni arborétumának fokozatos kiépítését, melyet idővel 12 katasztrális hold terjedelemre bővített ki, a fő hangsúlyt a fenyőféleségekre helyezve. Az idők folyamán 1200 különféle fajú lombos fát és kb. 300 különböző fajú fenyőt sikerült összegyűjtenie, részben külföldi faiskolákból, részben pedig külföldi botanikus kertekkel való csereforgalom útján. Járt Horvátországban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, Angliában.

Gyűjtéseiből eredően az arborétum fokozatosan kinőtt a családi birtok kereteiből. Kámon a 20-as évektől kezdve erdészeti, kertészeti, dendrológiai, botanikai tudományok művelőinek zarándokhelyévé vált. Saághy nevéhez fűződik a Chamaecyparis nootkatensis ’Ericoides’ kinemesítése és a Picea excelsa ’Araucarioides’ felfedezése - sajnos mindkét eredeti példány eltűnt az arborétumból – valamint Picea Saághy Gáyer keresztezés útján való előállítása (a Picea jezoensis és Picea glauca hibridje). Gáyer Gyula joggal nevezi Saághy Istvánt a „fenyőfélék legjobb magyar ismerőjének”. Az 1930-as években az arborétumot faiskolával bővítette ki, melyben főleg a nehezen beszerezhető ritka fajok szaporításával és forgalmazásával foglalkozott.
Csemetekertjében és üvegházában a kényesebb munkákat saját kezűleg végezte, így a magvetést, dugványozást, szemzést, oltást sem bízta másra. Tervbe vette az arborétumnak állami tulajdonba történő átadását. A Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztériummal folytatott ilyen irányú tárgyalásait a háború félbeszakította. Az ő irányítása alatt történt Szombathely város utcáinak fásítása és parkjainak kialakítása, továbbfejlesztése. Haláláig tagja volt a Királyi Magyar Természettudományi Társaságnak és a Deutsche Dendrologische Gesellschaft-nak. Újságcikkeiben sok színes leírást, értékes adatot találunk. Ezért is sajnálatos, hogy az Arborétum létesítőjének könyvtára a háborúban teljesen megsemmisült.
A háborús események 1945 márciusában otthonának elhagyására kényszerítették. 1945. augusztus 1-én Attersee-ben halt meg. Itt is van eltemetve.

Az arborétum története
Az arborétum mély fekvéséből és a Gyöngyös patak szomszédságából következik, hogy az eredetileg vizenyős, ligetes rét-erdő mozaik volt, ahol az utóbbit a keményfás ligeterdők képezték. Erről tanúskodnak másfél-két évszázadosra becsülhető legidősebb faóriásai is. Ezek mind nedvességet kedvelő hazai fafajok, részben a Gyöngyös patak mentén /füzek, égerek/, részben a kert legmélyebb részét alkotó „régi tó” környékén /kocsányos tölgyek, magas kőrisek, mézgás égerek/. A terület legnagyobb része sík, a Gyöngyös partjától kelet felé némi lejtéssel. Néhol még kivehetők a hajdani patak holtmedrének bemélyedése. Feltehetően egy ilyen észak-déli irányban húzódó nagyobb és mélyebb holt-meder szolgált az előbb már említett „régi tó” létesítésének alapjául. Mivel ez a területrész az egész kert legmélyebben fekvő darabja, a csapadékvíznek, hólének itt kellett összefutnia, sőt a talajvíz is fel-feltörhetett. Ezt a részt Gorup Ádám örökösödési osztálylevelében, 1741-ben már halastóként jelölték meg. Az erre vonatkozó eredeti okmányok a Saághy-család levéltárában voltak, de mint ismeretes a levéltár 1945-ben megsemmisült. A tavat Saághy István még a XIX. század végén kelet-nyugati irányban kiöblösítette és a Gyöngyösből kiágaztatott vízbefolyó árokkal látta el. A befolyó árkot később keleti irányban meghosszabbították és ezzel az arborétum egész tó- és árokrendszerét bekötötték a Kerka-árokba. A tó azonban olyan mélyen fekszik, hogy vizének teljes cserélése ma sem oldható meg. Emiatt az eliszapolódás és elposványosodás veszélye fenyegeti. Saághyék idejében 8-10 évente engedték kiszáradni, a felgyülemlett iszapját pedig a réten szétteregették.
A tulajdonképpeni Kámoni Arborétum telepítését dr. Saághy István kezdte meg az 1890-es évek elején, az előbb említett „régi tó” és a Gyöngyös patak között alig 4 hektáros területen (ifj. Saághy István közlése szerint 1891-ben). A telepítést és a csemetenevelést Saághy István maga irányította. Az arborétumnak önálló szakképzett kertésze nem volt. Az első évtizedben igen nagy ütemben folyhatott a telepítés. Saághy jó anyagi helyzete ekkor még lehetővé tette a nagyobb ráfordításokat. Az első területrész betelepítése a századfordulóra lényegében be is fejeződött.
Az 1920-as években Saághy 10 kh-ra bővítette arborétumának területét északi irányban. Ekkoriban már az ország első dendrológusai közé tartozott, s a telepítéshez szükséges anyagot már maga nevelte meg. Ebben az időben a régi tó” és a „nagykastély” közötti területen volt a csemetekertje. Ugyancsak a csemetenevelést szolgálhatta az a két üvegház, mely egyúttal a kastély előtti tér díszítésére használt szubtrópusi növények (pálmák, narancsok, citrom, stb.) teleltetésére is alkalmas volt (a háború 1945-ben teljesen megsemmisítette azokat). A bővítés nem volt nagymértékű, mivel a család anyagi helyzete ekkor már erősen megingott. Talán az anyagi leromlás vezette Saághy Istvánt faiskola létrehozására. Ezzel is könnyítve az arborétum fenntartásának gondjain. Az 1930-a évekből maradtak fenn csemete-árjegyzékek olyan gazdag anyaggal, ami Magyarországon akkor páratlan volt.
A háborús években az arborétum már teljesen elgyomosodott. Az eredetileg is sűrű telepítés az erőteljes növekedésű cserjék és kúszó növények helyenként valóságos őserdei bozóttá változtatták. Becslések szerint az összes növényanyag 1/3-a tűnt el. Az arborétum mégis fennmaradt. Még ekkor is igaz volt Ambrózy-Migazzi István gondolata: „Kámon Magyarország leggazdagabb dendrológiai kincstára.”
A II. világháború után a Kámoni Arborétum egész területe a magyar állam tulajdonába került. Ekkoriban az arborétum nem állt messze a teljes pusztulástól. Az 1946 őszén Kámonba költözött Szombathelyi Erdőgondnokság kiváló szakembere, Bánó István erdőmérnök a következőket írja az első időszakról:
„Az első tennivalónk akkoriban az volt, hogy a maradék növényállományt feltérképezzük, meghatározzuk. Bizony merész vállalkozás volt ez, mert a kertre vonatkozó semmiféle feljegyzés nem maradt. A mi dendrológiai ismereteink kevésnek bizonyultak. Az első időben alig néhány fafajt ismertünk fel a kertben, s még ezek meghatározásában is gyakran tévedtünk. Megfelelő szakkönyveket kellett hát szereznünk és azokat bújnunk hónapokon át …”
Az Országos Természetvédelmi Tanács 115.010/1950. számú határozatával a Kámoni Arborétumot természetvédelmi területté nyilvánította, melyet a 182/1957. számú határozatával az újabban hozzácsatolt területrészekre is kiterjesztett.

1952-ben az arborétum területe bővült az északról csatlakozó, a Gyöngyös patak és a Kerka-árok között fekvő csaknem 20 kh-as területtel. 1953-ban az Erdészeti Tudományos Intézet vette át az arborétum vezetését. Elkészült az 5 éves fejlesztési terv (1953-58-as évekre). A mélyebb fekvésű helyeken tavakat létesítettek, a kikerülő földből sziklakert alapjai készültek el. Többször szenvedett a kert vihar- és fagykároktól, melyeket nehezen hevert ki. Több értékes növénye elpusztult.
1956-ban új területtel gyarapodott az arborétum, az ún. Mayer-Guory kerttel, amely már nyugatra fekszik a Gyöngyöstől. Ennek a Szent Imre herceg útjára néző részén, a mintegy 50 éves parkban, néhány olyan fafajt is találunk (Picea sitchensis, Pinus cembra, Acer palmatum, Corylus avellana ’heterophylla’, Kerria japonica), amely a régi arborétumból hiányzott. 1957-ben „Dendrológiai Múzeum” létesítése történt. Ma a „Dendrológiai Múzeum” átszervezések miatt nem látogatható. Sajnálatos, hogy a gyűjteményből sok értékes anyag elkallódott.

Az arborétumban a tudományos kutatásnak is múltja van. Saághy István az arborétum létesítésével, növények közötti szelekcióval és keresztezéssel honosítási és nemesítési munkát végzett.
Ma a fő kutatási területek:
- egzóták honosítása
- fenyőfélék nemesítése, szaporítása
- magtermesztő ültetvények fenntartása, tudományos kiértékelése

A honosítás első lépcsőjéhez tartozik a Kámoni Arborétum is. Az arborétumok célja, hogy bennük minél több fafajt és változatot honosítsunk meg. Itt kell a különböző fafajoknak klímaállandóságukat bizonyítaniuk. Saághy István írta 1929-ben „Az elmúlt rendkívül szigorú tél tapasztalatai a Kámoni Arborétumban” című cikkében:
„Vasvármegye klímája ezideig sokkal enyhébb volt mindég, mint az ország középső és keleti részeinek éghajlata, a nyarak nem voltak olyan forrók, a telek nem voltak olyan zordak, ezért sok olyan fenyőfajt és örökzöld cserjét lehetett itt sikerrel kultiválni, melyek az ország egyéb helyein a nagy nyári forróságát vagy a tél zordságát nem bírták ki.
Annál szokatlanabb volt, hogy az elmúlt télen az ország nyugati részén és így Vasvármegyében is voltak a legnagyobb hidegek. Már január hó is hidegebb volt a normálisnál, elejétől végéig tartós hideg, míg február 10. és 11-én meghaladta a –30 oC-t. Közel 40 éve foglalkozom már egzotikus fák és cserjék meghonosításával és tanulmányozom azok télállóságát, azonban egész idő alatt nem volt egy tél sem, mely az elmúlt tél zordságát még csak meg is közelíthette volna…”

A fenyőfélék nemesítése 1952-ben indult meg az arborétumban. Az első munkálatok főleg az alapanyag összegyűjtésére, elszaporítására, az eges fajok változékonyságának és biológiájának megismerésére irányultak. Kezdetben a hazánkban is honos erdeifenyővel (Pinus silvestris) foglalkoztak. Ezen kívül feketefenyő és lucfenyő nemesítése is szerepelt a programban. A külföldi fenyőfajok közül a duglászfenyőnek (Pseudotsuga menziesii) és a simafenyőnek (Pinus strobus) van jelentősége. Ezek magyarországi állományaiban már számos anyafát kijelöltek, s belőlük klóngyűjteményt létesítettek. Az egzóták nemesítésében kiváló alapanyagul szolgálnak az erdőkben és parkokban elég nagy számban található jó növekedésű és egészséges, idős példányok. Ezek rendkívüli értékére rá kell mutatni, még akkor is, ha nem ismerjük a származásukat. Ezek meghonosodását már elfogadhatjuk, s leoltásukkal a korábbi telepítések elit anyagát mentjük meg.

A fenyőnemesítés nagyon szoros kapcsolatban van a fenyőmag termesztéssel. Bánó István erdőmérnök, az arborétum háború utáni első vezetője és tulajdonképpeni megmentője beszámolójából idézve:
„… a nemesítés és magtermesztés már önmagában is elválaszthatatlan fogalom, csak együtt van értelme, mert amíg nem nemesítünk, amíg nem termesztünk, addig csak gyűjtögetésről beszülhetünk …”

Magyarországon az erdészeti génmegőrzés egyik kiemelkedő helye a Kámoni Arborétum. A fenyőfélék szín- és alakváltozatait őrzik az arborétum fajtafenntartó, díszfa géngyűjtemény telepén. Az 1950-es években kísérleti plantázs-telepeket létesítettek. Lényegében ezek e telepek (Kámon, Bajti, Sajtoskál) szolgálnak máig is klónarchívumként.

» Természetvédelmi kezelési terv

Körmendi kastélypark

Körmend

Területe: 36,9 ha
Védettség szintje: országos jelentőségű védett természeti terület
Fokozottan védett területe: nincs
Törzskönyvi száma: 68/TT/58.
Védetté nyilvánítási jogszabály: 152/2007. (XII.27.) KvVM
Kezelője: Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter
Természetvédelmi kezelője: Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter
Látogathatósága: korlátlan

Összefoglaló leírása
A kastélypark helyén a XVII. században gyümölcsös- és méhészkert állt, melyet 1735-re barokk kertté alakítottak át. A jelenlegi kastélyparkkal közel azonos területű fácános-kertet 1750. tájékán hozták létre, nyílván felhasználva a természet adta lehetőségeket, a keményfás ligeterdő spontán megjelenő újuló fajait is segítve, illetve biológiai építőkőként használva. Ifj Batthyány Lajos gróf az 1770-es évek vége felé franciás jellegű barokk kertté kezdte átalakítani a fácános-kertet. 
A XVIII. század végén a különböző stíluskorszakok egybefonódását lehetett tapasztalni, ahol a barokk nyesett sövények, allék, gloriett mellett a szentimentális kert jegyei is megjelentek, mint a pásztorkunyhó, szobrok, stb. Az 1810-es évekre a kastély és melléképületeit követően befejeződött a park angolkertté alakítása is.
A XIX. század elején szabálytalan útrendszereket, nagy kiterjedésű gyepfelületeket létesítettek. A későbbiek során is számos kisebb változtatáson esett át a Várkert, bár jellege már nem módosult. E hatalmas és szépen karbantartott, először francia-, majd angolkert állapota a második világháborút követően romlott, az emberi hatások mellett elsősorban a talajvízszint változása és ennek következtében az idős fák rohamos pusztulása következtében. A tájképi kertnek tekinthető „várkert” értékét a Rába-ártér gyertyános-kocsányos tölgyeseinek évszázados tanúfái, a különösen terebélyes, idős platánfája, több mint száz éve telepített lombfái (vasfa, tulipánfák, bükk változatok, stb.) mellett, természetközeli állapota miatt gazdag, de egyébként nem különleges, az ártéri ligeterdőkhöz kötődő állatvilága adja.

A kastélypark története
A mai kastélypark helyén a 17. században gyümölcsöskert állt, ahol alma-, körte- és szilvafák között méh-kasok álltak, a sétányokat valószínűleg szőlőlugasokkal futtatták be. A veteményeskertben termelték meg a vár konyhája számára szükséges zöldségeket. Az 1724-ben készült 5. sz. kép alapján a kert a kastélyt körülvevő vizesárok keleti oldalán, a Rába árterületén helyezkedett el. A kertet fasor keretezte, a kelet–nyugati tengelyű út a területet három-három parterre osztotta. A kastély nyugati oldalán lévő építmény valószínűleg az üvegház volt. Koppány Tibor szerint a barokk kert 1735-re már készen volt, és építőjeként Johannes Achim udvari kertészt nevezi meg. A kor szellemének megfelelően átépítették a kastélyt, betemették a vizes árkokat. A kert északi végében elhelyezett üvegházakban narancsfákat tartottak, melyeket nyáron az üvegházak elé szabályos rendben helyeztek ki. Az orangerie-k és a kastély között és a kastélytól délre partert alakítottak ki. Valószínűsíthető, hogy a keleti oldalon is hasonló virágágyak voltak, de azok elhelyezkedését nem ismerjük. A barokk kertek elengedhetetlen része volt a kert súlypontjaiba elhelyezett díszkút vagy szökőkút. Valószínűleg a kertben is állt egy ilyen jellegű építmény. Bél Mátyás Vas megyéről szóló írásában így emlékezik a kertre: „Kertjeit a gróf a legritkább fajta aranyló almafákkal, citromcserjékkel, valamint Taba arabica fácskákkal és más egzotikus, különlegesen ritka termést és virágot hozó fákkal telepítette be. Ezek ápolására üvegházakat építtetett.”
Az üvegházak az északi kapu mellett voltak.
A jelenlegi parkkal közel azonos területű fácános kertet 1750 tájékán építették. A kastély épülete körüli partereket gyepes parterek követték, majd fasorok vezettek a vadaskertbe. A barokk kertben már meglévő kelet–nyugati tengely meghosszabbításával együtt egy merőleges főtengelyt építettek ki. Az így kialakított négy fő területet újabb utakkal vágták keresztül. A kert közepén, az allék találkozásában, valamint az alsóbb rendű csomópontokban kör alaprajzú tereket alakítottak ki, melyekben szobrok állhattak. Gróf Batthyány Lajos nádor halála után unokája, ifj. Batthyány Lajos a fácános kertet franciás jellegű barokk kertté kezdte átalakítani az 1770-es években.
A park építményeit ebből a korból nem ismerjük, de egy későbbi – 1777-es – kertépítési utasítás szerint a kert közepén egy gloriett állt. Batthyány Lajos antik istenek ligetévé igyekezett formálni a kertet. A részleteket Rieger főkertész, Budai Pál kertész és Chevreux hercegi építész dolgozta ki. A legjelentősebb változtatás az volt, hogy a terület egyharmadával növelt parkot az akkori korszellemnek megfelelően tájképi kertstílusban bővítették tovább. A régi részeket ezzel egyidőben rendbe hozták, kitisztították a tengelyeket, a gyertyánsövényeket újranyírták, a gyepsző-nyegeket elegyengették.

A feladatokat pontokba szedett leírás határozta meg: 1.) a kastély keleti oldalán lévő két nagy partert gyepessé kell átalakítani, 2.) a gyertyánsövényeket növényfallá kell nyírni, 3.) az útkereszteződéseket ki kell tisztítani, 4.) el kell távolítani minden aljnövényzetet, 5.) az elvadult részeket ki kell irtani, 6.) a fiatal fenyők helyére mértani rendben vadgesztenye-sorokat kell telepíteni, 8.) a kert kijelölt helyeire rózsát és virágzó bokrokat kell ültetni. A főtengelyt kísérő gyertyán lugasok bejáratánál helyezték el a két szerelmespárt ábrázoló szoborcsoportot (Vertumnus és Pomona, Flora és Zephyrus), a kert középpontjában pedig vázákkal körülvett gloriett helyezkedett el. Templomot kapott a kertben Flóra, a tavasz és a virágok istennője, a pásztoristen Pán, akinek temploma a kert mélyebb részén, egy dombon állt, patakkal körbevéve. A Rábától nem messze a Nimfák fürdője állt, közelében Nimfa-oltárral. A park egyes pontjait görög-római istenek és mitológiai alakok jelölték meg. A parkban állt még Merkur, Jupiter, Neptunus, Gaia szobra is. Batthyány Lajos szabadkőműves volt, a szobrok valószínűleg a szabadkőműves jelképrendszernek voltak megfeleltetve. A szobrokat Johann Martin Fischer bécsi akadémiai szobrász készítette. Ugyancsak a szabadkőműves szimbolikához igazodva a felvilágosodás filozófiájának megfelelően a kastély ura a Csend allé (Allée Still), a Filozófusok sétánya (Philosophen Gang) kialakítását határozta el, és templomot akart emelni a Természetnek (Tempel der Natur), a Társadalomnak (Temple de Societé) és a Szükségszerűségnek (Tempel der Noth).
A mitológiai alakokkal berendezett kertbe elhelyezte a költők atyjának, Homérosznak portréját és emlékoszlopot állíttatott Cicerónak. A harmadik emlékművet egy kortárs svájci költőnek, Salomon Gessnernek (1730–1788) szentelték 1786-ban. Gessner költői világában a természet és a táj főszereplővé léptek elő, s emberi érzelmek kifejezői lettek. „Az ott lakók valódi, mélyem átélt érzelemmel töltik meg a tájat, s ez az érzékenység egy modern polgári világfelfogás előkészítőjeként hatott.” Az emlékkövet Csehy József barátja, Kazinczy Ferenc kérésére rajzolta és írta le 1807-ben: „Ez a monumentum a kertnek déli részén van, a melly oldalát a Rába mossa. Egy berekbe vezet a nyom nyír, kecskerágó, bodzafa, kányafa, mogyoró és somfa bokrok közzé. Egynéhány vén görbe mocsár tölgyek is állanak közbe. A lapos’ méllyében egy kis patak foly… Általkelvén a patakon, ’s feltérvén a park dombosságára, megtalálhadd Gessner’ monumentumát. Egy mohos tölgy, és sűrű bokrok váédelmezik. A vigyáztalan sétálónak nem áll úttyában, de a szemes fürkésző reá akadván örül, visszagondol érzékenyen az arany időkornak édes költőkére… A monumentum’ formáját az idezárt rajzolatban igyekeztem kiadni… Az ón tábla en bas relief múlatozó kisded faunokat és gyermekeket mutat, kik pásztori muzsika szerszámokkal játszanak… A monumentum materiája homok kő… Mellette két kerti szék készítetett…”

1788-ban Stephan Fontebach körmendi kőfaragómester padokat és asztalokat faragott a kert kijelölt tizenöt pontjára, és 23 darab kőgömböt a kínai bálványfa alá.
1795-ben 52 féle egzotikus fát és cserjét hozattak Aschaffenburgból. Így többek között keleti és nyugati platánt (Platanus occidentalis), tujaféléket (Thuja sp.), amerikai borókát (Juniperus virginiana), szivarfát (Catalpa bignonioides), nyugati ostorfát (Celtis occidentalis), simafenyőt (Pinus strobus), szomorúfüzet (Salix babylonica), jegenyenyarat (Populus nigra ’Pyramidalis’), vasfát (Gymnocladus dioicus), tulipánfát (Liriodendron tulipifera). Az új növényfajokból mindösszesen 480 darabot rendeltek. Ezzel az angolkert kapott nagyobb hangsúlyt a kertben.
A 18. század végén a különböző stíluskorszakok egybefonódását, egymásmellettiségét lehetett megfigyelni. A barokk jellegű nyesett sövények, allék és gloriett mellett megtalálható volt a szentimentális kert elemei, mint például a pásztorkunyhó, a szobrok stb.
Vályi András így ír a parkról 1796-ban Magyarországnak leírása című művében:
„Nevezetesíti, sőt újj fénynyel eleveníti e’ Mezõ Várost, a’ meg újjíttatott Vár, mellyben Hertzegi szobák, és igen jeles festések készültek leg közelebb, nem külömben az ángliai ízléssel készûlt igen szép kert, melly a’ nézőt külömbféle gyönyörködtető szemlélgetések által mintegy újj életre emeli. Én valóban soha el nem felejtkezhetem arról a’ reggel nem merénylett különös érzékenységekbe hevült magános sétállásomról, mellyet e’ kertben érzettem 1795dik esztendőbéli útazásomban; ’s nem tatóztathattam magamat, hogy minden részeit meg ne vizsgállyam, mellyeknek le festése tzélomtól meszsze el vonna, ’s annyival inkább szükségtelennek véllem, mivel a’ Magyar Országi nevezetesebb épületeknek rajzolattyai között ez egy nevezetes helyet foglal, és akkor szemlélhetőbbé, ’s nyilván valóbbá válik… de vidékje igen szép, levegője jó, ’s határja Rába, és Pinka vizek által nedvesíttetik; amaz a’ hertzegi ditső kert mellet foly el. Ékesíti továbbá az újj töltött út is, melly Egerszeg felé vezet, és imitt amott élõ fákkal díszellik. ”

A 1798 és 1810 között Chevreux utódja, Franz Wojta átépítette a kastély- és a melléképületek egy részét. Ekkor került sor a kastély konyhakertjében lévő üvegház átépítésére is. Az építményt 1809-ben nevezték el ananászháznak. A kastély átépítésének befejezése után a park angol kertté alakítását fejezték be. Ekkorra az Aschaffenburgból hozatott fák már nagyra nőttek, további fák és cserjék elültetésével, metszésekkel alakult ki a tájképi várkert. 1810-ben helyezték el az obeliszket, új kerti elem a Tanplatz a bormérőhajlékkal. A barokk tengelyekből megmaradt a kastélyra merőleges és az azzal párhuzamos főtengely, ezek középpontjában áll az obeliszk. Az obeliszk kastély felé eső oldalának alsó részén bronz dombormű volt a három gráciával, az építmény tetején fiait saját vérével etető pelikán van, a Batthyányiak címerállata. A túloldalt egy feliratos tábla látható – 1991-ben készített másolat, melynek felirata: „herczeg Batthyáni Lajosnak magyar ország nádorának – herczeg Batthyáni Károlynak tábornagynak – herczeg Batthyáni Ádámnak táborszernagynak – herczeg Batthyáni Józsefnek magyar ország prímásának – hálaemlékül kegyeletből – herczeg Batthyány Lajos megkezdé – fia herczeg Batthyáni Fülöp bevégezé.”

1808-ban állították a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia mészkőből készült emlékművét, az obeliszk előtti tisztás északi oldalának közepe táján. Az emlékmű felső élének közepén jelvény vésete, alatta bronz plakett: „A hazáért mindhalálig M. Kir. Honvéd Ludovika Akadémia 1808” felirattal. A későbbiekben további emléktáblákat helyeztek el. Az emlékmű déli oldalán az alábbi felirat olvasható:
„Utoljára ezen a réten avatta fel a ludovika akadémia a gyalogos és a gyors fegyvernem hadnagyait 1944. nov. 15. emelte az évfolyam 1945.” Alatta bronz betűkkel: „A haza mindenek előtt.” Az emlékmű északi oldalára két márványtáblát helyeztek egymás alá. A felső tábla szövege: „Hősi halottaink” 13 hősi halott nevét sorolja fel, melyet a „Dicsőség a hősöknek” zárófelirat követi.
A 19. század elején a várkert délkeleti sarkába gyümölcsöskertet telepítettek. Az útrendszert is átalakították, a szabálytalanul kanyargó utak között nagy gyepes felületeket alakítottak ki.
1821-ben Carl Wessely főkertésztől Franz Feissner vette át a park kezelését. Ekkor már lényeges változás nem történt. A Rába partján „gömbölyű fedett üléseket” helyeztek el, melyekről még tervrajzok is maradtak fenn.

Fényes Elek 1836-ban kiadott Geographiai művében így ír a kastélyról és a parkról: „De legnagyobb ékességére szolgál még is a' herczeg Batthyáni' pompás várkastélya, 's az ehez tartozó csínos izlésű, – 95 holdra terjedő kertje. A' kastélyban nézésre méltó: a' ritka szépségű fegyvergyűjtemény, és a' modell kabinet, hol számos épűleteket, hidakat, erőmíveket ábrázoló modellek tartatnak. A' kertnek, melly egyéberánt a' herczeg nemes szívűségéből a' köznépnek is nyitva áll – fő részei ezek: a' szép parterre; a' virágos kert; a' növevény kert, 2 nagy narancs és 1 ananas üvegházakkal; a' gyümölcsös, 's végre a' fa oskola, mindennémű kül és belföldi fákkal, csemetékkel Közepén pedig a' fő alléeban áll a' 105 lábnyi magas obelisk, melly úgy van helyheztetve, hogy minden allééból látható légyen.”

1843-ban a herceg rendeletére az idegen földről származó növényeket kitáblázták. Ugyanebből az évből származó adat szerint megszüntették az ananásztermesztést, a várkert délkeleti sarkában lévő gyümölcsöskertben őszibarackot kezdtek el termeszteni. 1851-ben leégett a fából épített és fazsindellyel fedett remetelak, ezzel az utolsó barokk kori építmény tűnt el a parkból. A 19. század közepétől a virágkertészetet fejlesztették. Az 1870–1880-as évektől szinte semmilyen változtatás nem történt. A tájképi kert fenntartását az uradalmi erdészet végezte, ennek székhelyéül építették fel a kert északkeleti sarkában lévő erdészházat. A kastély körüli területet az ekkor már önállóan működő kertészet kezelte és tartotta fenn jelentős mennyiségű, eladásra szánt növény termesztésével. A 19. század közepén Fényes Elek geográfiai szótárában így ír a parkról: „Ékességére szolgál hg. Batthyány Filep pompás várkastélya, a hozzá tartozó 95 hold terjedelmü igen szép angolkerttel, melly a herczeg szívességéből a közönségneg is nyitva áll.” 1899-ban a Kertészeti Lapokban Patak Gyula cikke jelent meg: „Közel a Rába partjához egy igen szép tó van két szigettel, öt áthidalással…”, valamint megemlíti az obeliszket, a Zephyr és Flora és Vertumnus és Pomona szobrokat. Részletesen ír a fákról: „Flóra elmereng a kastély előtt lévő almafa nagyságú Magnoliákon, melyek fehér, piros, lilaszínű virágaikkal megrakottan néhány óriási Gymnocladust környékeznek, hátrább balra Taxodiumok, Taxusok, Buxusok szélednek a virágágyakig, melyek kedves harmoniával váltakoznak alakban, szinben. Itt 24 darab egy öl magasságú, kehely alakú, ércből készült virágtartó van ízlésesen elhelyezve és feldíszítve. Jobbra Pinus strobusok oly példányokban, melyeknek mását nem láttam e szép hazán,…” Ugyanebben a cikkben beszél a kert egyre romló állapotáról. Lebontották az üvegházakat, a növények nagy részét Bécsbe szállították, a többit Vépre adták el. A kert többi része is elhanyagolt.

1928-ban rendbe hozták a rózsakertet, restaurálták az obeliszket. Egészen az 1940-es évekig vadászatok is folytak a park területén, a második világháború kitöréséig még 12–17 őzet számolnak meg a kertben. Ekkor a park kátrányozott deszkakerítéssel körbe volt zárva. A park közel egyötöd részét megnyitották a nagyközönség előtt. Ezen a részen volt két teniszpálya, valamint a Rába partján a Club és a csónakház. A Clubház előtti téren virággruppok között fehérre festett asztalokat és padokat helyeztek el.
A márványterem sarkától 80–100 cm magas drótkerítés választotta el a két részt, az elzárt területre a hercegi családon és az alkalmazottakon kívül csak engedéllyel lehetett bemenni. Az északi kaputól a klubkertig vezető út két oldalán vadgesztenye fasor volt. A tórendszerben volt a „Szerelmesek szigete”. Ekkortájt alakították ki a park délkeleti részén a gyümölcsöst. Itt a lakosság és a hercegi konyha részére a konyhakerti növényeket is termesztettek.
A második világháborút követő változások hatására az eredetileg 80 ha területű Várkert több mint felét más célokra használták fel. Napjainkban csak 36,9 ha mondható igazán Várkertnek.
 
» Átnézeti térkép
» Áttekintő térkép - természetvédelmi kezelés
» Természetvédelmi kezelési terv (részletes)

Kőszegi tőzegmohás lápok

A lápok kivételesen értékes élőhelyek, amelyeket fajritkaságokban gazdag, egyedülálló életközösségek jellemeznek. Sérülékenységük elsődlegesen a múlt századok lecsapolásaiból eredeztethető, amelyek következményeként a magyarországi lápok 97 %-a pusztult el. Amint értelmezzük a láp fogalmát, láthatjuk, hogy a tartósan vagy időszakosan vízzel borított területek kiterjedését napjainkban tovább csökkenti az egész Földre kiterjedő szárazodási tendencia. Ennek okán e rendkívül beszűkült vizes élőhelyek fenntartása sokszor csak emberi beavatkozással lehetséges. Szerencsére az Őrségben és a Kőszegi-hegység területén a csapadékos időjárás és az agyagos talajok kedveznek a lápok fennmaradásának és újak kialakulásának.

Kőszegen két kisebb foltban fordul elő tőzegmohás láp. Mindkettő az osztrák határ közelében, az ún. Alsó-erdőben található. Kialakulásuk idejét tekintve eltérést mutatnak, míg a Tőzegmohás láp I. létrejötte a múlt század elejére tehető, addig a Tőzegmohás láp II. jóval fiatalabb keletkezésű.

A Tőzegmohás láp I. 1931 óta ismert, létezéséről Kascsák Ödön adott hírt. Régi erdészeti térképek alapján megállapítható, hogy egy tó állt ezen a területen, amelynek elhelyezkedése szinte egybeesik a jelenlegi láp medencéjével. Feltételezhető tehát, hogy az ún. Csapringer-tó feltöltődése során alakult ki a láp. Bár a területet a Gyöngyös-patak formálta, a láp víztanilag nem áll kapcsolatban állandó vízfolyással, hanem csapadékvíz és szivárgó vizek táplálják. Az itt található vízvisszatartó kavicsrétegnek köszönhetően a víz a felszínen vagy a felszín közelében képes maradni. Az időről időre megjelenő emberi tevékenység (lecsapolások, vélhetően akaratlan vízvisszaduzzasztás) is alakította a
tájat. Számos szakember végzett kutatásokat a felfedezést követő években. Elsőként Visnya Aladár gyűjtött tőzegmohákat, s az ő kezdeményezésére indult el a láp részletes feltárása is. Az első vegetációtérképet, a növénytársulások elemzését Zólyomi Bálint készítette el. Állattani eredményekről Varga Lajos, Soós Árpád és Visnya Aladár számolt be. Hasonló állattani vonatkozású eredmények azóta sem születtek egyik lápról sem. Ezt követően az évtizedekig magára hagyott, határsáv miatt elzárt lápot 1992-ben keresték fel újra. 1993-ban fokozottan védett területté nyilvánították. Állapotáról 1994-ben (Bartha D., Markovics T.) és 1997-ben (Szövényi P.) jelent meg írás, a terület kezelési tervét az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság 2005-ben készítette el. A láp legnagyobb kiterjedésű társulása a tőzegmohás zsombéksásos. Emellett a tőzegmohás keskenylevelű gyapjúsásos, tőzegmohás fűzláp és mésztelen láprét társulások is fellelhetők. A terület különlegességét jól mutatja, hogy kicsiny élőhelyfoltján számos védett tőzegmoha faj (Sphagnum spp.) található. További védett növényfajok a keskenylevelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium), a füles fűz (Salix aurita) és a fehérlő vánkosmoha (Leucobryum glaucum).

A Tőzegmohás láp II-t 1995-ben fedezte fel Szövényi Péter. Keletkezése az 1980-as évekre tehető. Mesterségesen alakult ki, a közeli határsáv útjainak javításához kavicsot termeltek ki, így egy pangóvizes mélyedés keletkezett. Az agyagos kavicsrétegen hasonló társulások jelentek meg, mint a néhány száz méterre található idősebb testvérén, védett tőzegmoha fajok (Sphagnum spp.), valamint keskenylevelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium) előfordulásokkal. Természeti értékei miatt a lápot 2009-ben természetvédelmi területté nyilvánították. Az elmúlt években tapasztalható negatív irányú éghajlati változások következményeként a lápok az év nagyobb részében kiszáradnak, mindössze a II-es láphoz tartozó kicsiny kavicsgödörben van állandó vízborítás. Jelentőségét jól tükrözi, hogy Bancsó Sándor friss kutatásai alapján algaflórája igen gazdag, vizében több mint 130 faj jelenléte igazolható.

Nemesmedvesi Történelmi Emlékhely

Táji értékek
A Nemesmedves Történelmi Emlékhely ökológiai vonatkozásban csekély, tájképi vonatkozásban meghatározó jelentőséggel bír. A szelíden hajló, a Rábára lefutó, erdőkkel borított dombsorok, váltakozó szélességű észak-déli irányú völgyek, az extenzív gazdálkodásból fakadó, megfelelő léptékű és kellően mozaikos tájszerkezet mind-mind ezt hangsúlyozza, támasztja alá.

Kultúrtörténeti értékek
A Nemesmedves Történelmi Emlékhely a II. Világháború Magyarországot érintő azon történelmi eseménye okán létesült, mely szerint a vesztes német haderő utolsó katonái e községnél hagyták el az ország területét. Az ország „felszabadítása” tehát e néhány lelkes kisközségnél jutott el zárófejezetéhez. Időközben ez az idealisztikus és a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyó tézis (mármint az utolsónak felszabadított magyar község) hamisnak bizonyult. A megépített emlékmű, a létesítés indoka így hitelét vesztette alapideológiájában megingott.
Az emlékhely fennmaradásának, ennek ellenére történelmi jelentősége van. A téves hadieseménytől leválasztva, létét új, vagy inkább módosított tartalommal kell megtölteni és a második világégés borzalmaira, szenvedéseire emlékeztető, a terrorizmus legmagasabb fokát képviselő, az államok közötti erőszak ellen kell jó példával elől járnia. Teheti ezt a békés, csendes környezet, szelíd nyugalomra serkentő táj révén, mintegy megbékélésre inspirálva az ide látogatót.

Sárvári arborétum

Törzskönyvi adatok:
Név: Sárvári arborétum TT
Törzskönyvi szám: 39/TT/52
Megye: Vas
Település: Sárvár
Védettségi szint: országos jelentőségű, egyedi
Védelmi kategória: TT
Kiterjedése: 9,2 hektár
Ebből fokozottan védett: 0 hektár
Hatályba lépés éve: 1952

Az arborétum a Nádasdy család egykori gyümölcsösének helyén áll. Az 1868-ban birtokait Sárvárról irányító Lajos bajor hercegnek és az általa alkalmazott erdészeknek köszönhetők a város környékének gyönyörű erdei és az arborétum létrejötte is. Az elsősorban tájképi értékeket felmutató, 300 fa- és cserjefajjal rendelkező kertben, a Rába ártér tölgy-kőris-szil ligeterdeinek emlékét őrző 4-500 éves kocsányos tölgy és idős magas kőris mellett idegen tájak számos faritkasága, illetve az ötvenes években ültetett Rhododendronok és a szépen karbantartott mesterséges tó varázslatos élményt nyújtanak a látogatónak. Az évszázados platánok, idős feketefenyők, tiszafák, japánakácok, vasfák, császárfák, ritka magnóliák, a hatalmas egylevelű magas kőris mind-mind az arborétum büszkeségei.

Rövid történeti visszatekintés
Vas megye arborétumai közül a legelső írásos emlékek Sárvárról maradtak fenn. A mai arborétum elődjét 1546-ban alapították, akkor gyümölcsös és zöldségeskertként használták. A kertészkedés egészen 1671-ig virágzott, amikor is az akkori tulajdonost, III. Nádasdy Ferencet, az akkori országbírót a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételéért lefejezték és birtokait elkobozták. Ezzel a híres kertészet tönkrement, de egy-két gyümölcsfa és a Rába ártér kocsányos tölgyeseinek néhány tanúfája megőrizte a kezdetek emlékét.
1803-ban került a várkert ismét értő kezekbe. Habsburg Ferdinánd estei-modenai főherceg vette meg a várat a hozzá tartozó területekkel együtt. Egy részébe újra gyümölcsöst telepítettek, a többi területen pedig lassan kialakult az angol stílusú park, megtartva az öreg tölgyeket és a régi fákat. Az első ültetésből (1812.) származnak azok a platánok, amelyek törzsátmérője ma meghaladja a három métert. A kor divatjának megfelelően, túlnyomó többségben tiszafákat, japánakácokat és hársakat ültettek. A park növényeinek kedvező klímát biztosított a területet átszelő Gyöngyös-patak, a halastó, mely az állandó talajvízszintet is tartotta.
1868-ban örökléssel Lajos bajor királyi herceg tulajdona lett a kert (és természetesen a vár is), aki magával hozta a híres bajorországi erdőgazdálkodás gondolatait és tapasztalatait. A városkörnyéki rossz legelőerdőket hosszú, kitartó munkával átalakíttatta, ennek köszönhetően a Sárvár környéki erdők mára országos hírűek. Nagy gondot fordítottak a várpark szépítésére is. Scherg Károly 1932-ben az Erdészeti Lapokban megjelenő írásában 123 fa- és cserjefajt sorolt fel.
A II. világháborúban komolyabb károk nem keletkeztek az arborétumban. A helyi erdőgazdaság vette át a kezelését, 1952-ben az Országos Természetvédelmi Tanács védelem alá helyezte. 1953-tól az Erdészeti Tudományos Intézetet bízták meg az akkor már jelentékeny arborétum kezelésével és fejlesztési munkáival. Bánó István és Retkes József szaktanácsai alapján dr. Kopeczky Ferenc kezdte el a munkát és ennek eredményeképpen már 1967-ben megkétszereződött a taxonok száma. Munkáját utódai hasonló színvonalon folytatták. Újabb jelentős fejlesztő munkát 1987-től dr. Gergácz József irányításával végeztek, egy távol-keleti gyűjtemény kialakításával.
Az arborétumban jelenleg 300 fa- és cserjefaj, -fajta található, növényanyagát és képét tekintve alapvetően két részre osztható.
Az egyik rész, az egykori ártéri keményfás ligeterdő maradványa, amely ma a város közepén, az urbanizáció előtti állapotokról ad tanúbizonyságot. Itt 400-500 éves ősi kocsányos tölgyek, magas kőrisek és szálanként megmaradt, de jobbára csak fiatalabb mezei szil példányok uralják a területet, körülölelve a mintegy egy hektáros halastavat, a ligeterdők megszokott elegyfajaival és cserjefajaival.
A másik rész a hagyományos értelemben vett arborétum, ahol a két évszázada megkezdett angolpark alapjain alakult ki a mai látvány. Az arborétum talán legnagyobb értékét minden bizonnyal a mintegy 200 éves platánok, feketefenyők, tiszafák, japánakácok, vasfák és egy hatalmas egylevelű magas kőris (Fraxinus excelsior ’Diversifolia’) évszázados példányai képezik. A későbbi telepítések közül a 100-130 éves liliomfák (Magnolia denudata, M. hypoleuca, M. kobus, M. liliiflora ’Nigra’, M. tripetala) hívják leginkább magukra a figyelmet, de sokféle rododendron és azálea faj élvezi a savanyú öntéstalaj nyújtotta ideális termőhelyi feltételeket.
A Sárvári Arborétum azon túl, hogy otthont ad a hazai erdészeti kutatás egyik neves intézetének, a termálvízre épülő sárvári gyógyidegenforgalom vérkeringésébe is bekapcsolódik. Látogatók, gyógyulni vágyók sokasága keresi fel évszázados fáit, gyönyörködnek ritka növénykincseiben.

Részletes történelmi visszatekintés
Kialakulása idején a gyűjteményes kert elsősorban a tulajdonos, az alapító gyűjtőszenvedélyét, dendrológiai érdeklődését elégítette ki, napjainkra azonban olyan intézménnyé vált, amely a környezeti nevelést, az ökoturisztikát és a tudományos kutatást hivatott elősegíteni. Emellett a testi-szellemi képzésnek és rekreációnak is fontos színhelye.
Maga az „arborétum” kifejezés először a The Gardener’s Magazine-ban jelent meg, John Claudius Loudon angol kertépítő cikkében 1833-ban, de a fogalom akkorra már régen megalapozott volt, hiszen olyan tágas helyről „… ahol sétálni lehet, ahol édes gyümölccsel terhelt fák állanak, … ahol minden ország virágai pompáznak, ahol annyi a Lotus és Papyrus, mint a homok” már III. Ramszesz idejéből is van tudomásunk. A legkorábbi, „újkori” értelembe vett arborétumok a szigetországban jelentek meg – mint pl. Westonbirt (1834), Bicton (1839), Derby Arboretum (1840), Bowood Pinetum (1848), Nottingham Arboretum (1850) – és feladataik között szerepelt már kialakulásuk kezdetén is az ismeretterjesztés, a bemutatás, a kertészeti tudományok gyakorlati alkalmazásának elősegítése (azaz a kutatás).
Loudon saját megfogalmazása szerint az arborétum nem más, mint az idegen és az őshonos fák együttese, melyek minden fajából csupán egy példány jelenik meg a kertben, lehetőséget nyújtva a minél gazdagabb növényállomány kialakítására egy adott területen.
Az arborétumok angliai, majd európai megjelenése és erőteljes elterjedése az örökzöldek divatjával hozható összefüggésbe. „Douglas David sok szép amerikai fenyőt fedezett fel, s ezek csakhamar a londoni növényhonosító kertekben is megmutatták szépségüket. … mindenütt igyekeztek exotikus fenyőcsoportokat ültetni és honosítani. Ezzel a divattal egyik szép külföldi fenyő a másik után kezdte meg hódító útját a kontinensen is.” – írja ismert kerttörténészünk, Rapaics Raymund. Az örökzöldek divatja hamarosan megmutatkozott a magyarországi dendrológiai tájkertekben is. A fenyők alkalmazásában élen járó vépi Erdődy-kastélypark az 1850-es évekre már jelentős örökzöld gyűjteménnyel rendelkezett. Az 1800-as évek hatvanas-hetvenes éveiben Sárvár mellett Nagycenken, Bogáton, Rátóton, Nádasdladányban, Kámonban is követték a vépi példát, értékes örökzöld-gyűjteményekkel gazdagítva az itt már meglévő gyűjteményeket.

Vas megye arborétumai közül a legelső írásos emlékek Sárvárról maradtak fenn. A mai arborétum elődjét 1532-ben alapította Nádasdy Tamás és felesége Kanizsai Orsolya zöldség és gyümölcstermesztés céljából. ”Először a várat árokkal és sánccal megerősítette. „Azutána folyókat megfékezett, továbbá az idáig beérő igen sűrű erdő fáit kiirtatta és annak helyét igen kellemes kerteknek és gyümölcsösöknek adta át.” 1546-os levelezéseikben már „Sárvári Kertészkert”-ről beszélnek. Országos híre volt ekkor a kertnek Rendszeresen szállítottak a császári udvarba zöldséget, gyümölcsöt, virágot és oltógallyat. Nádasdy Tamás dédunokája, Ferenc már ritka cserjéket és virágokat is ültet. Az 1600-as évek végéig virágzott a kertészkedés mindaddig, amíg 1671-ben a Wesselényi-féle összeesküvés miatt az akkori tulajdonost III. Nádasdy Ferencet lefejezték. Ekkor a híres kertészet tönkrement, a néhány megmaradt gyümölcsfa közé ligeterdei fajok, többek között kocsányos tölgyek elegyedtek. Innen származtatható az a tölgyfa ami 1932-es pusztulásáig Magyarország legnagyobb kocsányos tölgyfájaként tartottak számon.

1803-ban Habsburg Ferdinánd a modenai főherceg vette a meg a várat a hozzá tartozó birtokokkal együtt. Ekkor a várkert ismét értő kezekbe került. 1812-től számítjuk az arborétum alapítását. Ebből az időből is származnak írásos emlékek: „...még él azon Nábich nevű öreg kertész, ki 1812-ben ezen kertet előbbi mező és rétség állapotából átalakította.” Ekkor a terület egy részére újból gyümölcsöst ültettek, a másik részében angolkertet alakítottak ki, melynek alapját az akkor már öreg tölgyek képezték. Ekkor ültették azokat a platánokat, amelyeknek a törzsátmérője ma már meghaladja a 3 métert, továbbá tiszafákat, hársakat és japánakácot a kor divatjának megfelelően.
Az arborétum mesterséges tórendszerét az 1860-as években hozták létre.

1868-ban öröklések során Lajos bajor királyi herceg tulajdonába került a vár és a hozzá tartozó kert is. A herceg magával hozta a bajorországi erdőgazdálkodás tapasztalatait és azt művelő szakembereit is, akik a várpark szépítésén kívül, a Sárvár környéki legelőerdők átalakításában is jelentőset alkottak. Ezeknek az erdészeti beavatkozásoknak köszönhetően alakult ki a ma országos hírnévnek örvendő Farkaserdő. A telepítési, átalakítási folyamat 1870-ig tartott.

Dr. Grazman bajor királyi erdőigazgató, aki 10 évig Sopronban tanított, 1881-től japán származású növény-különlegességgel gyarapította az arborétumot. Neki köszönhetjük, hogy ma különböző kelet-ázsiai magnóliák virágzásában gyönyörködhetünk. Ő ültette a keleti tüskefát (Calopanax pictus) is, amely pusztulása előtt a faj legnagyobb hazai példánya volt.

1922-ben költözött a várba Ferenc bajor királyi herceg. Az ő idejében is folytatódott a megkezdett munka, a szentimentális stílusjegyeket erősítve gyerekeinek „babaházat” építtetett, ami jelenleg is áll. Az 1930-as években kisebb telepítések történtek. A terület egy része ekkor még mindig gyümölcsös volt és a korabeli térképeken jól megfigyelhető a vár és a várkert elkülönülése.

A II. világháborúban komolyabb károk keletkeztek. Néhány fa megsérült a harcok során, néhányat pedig kivágtak, de az idős fák szerencsére megmaradtak. A világháború után a helyi erdőgazdaság vette át az arborétum kezelését, majd 1952-ben az Országos Természetvédelmi Tanács védetté nyilvánította.

Az arborétum kezelését 1952-ben az Erdészeti Tudományos Intézet vette át. A felújítási, fejlesztési munkákat Bánó István és Retkes József szaktanácsai alapján Dr. Kopecky Ferenc kezdte el, melynek következtében a taxonok száma megduplázódott. Elsősorban fenyő fajokat és fajtákat telepítettek, továbbá a park színesítése, cserjeállományának gyarapítása érdekében Rhododendronokat, virágzó növényeket ültettek. A tó-rendszert felújították, partvonalait rendezték és elkészült a Gyöngyös-meder szabályozásával a duzzasztó zsilip is, melynek segítségével ma már megfelelő szinten lehet tartani a tó vizét. Felújították az utakat és a hidakat is, új üvegházak épültek, melyeknek ugyan elsődleges feladata az erdészeti növénynemesítés, de lehetőséget adnak a park számára történő növény-szaporításra is.

1987-től dr. Gergácz József vezetésével végeztek jelentős munkákat. Az arborétum vár és szálló felőli részéből a gyógyszálló részére körülbelül 1 ha területet leválasztottak, melynek fejében az arborétumhoz egy új terület csatlakozhatott. Ez teremtette meg a távol-keleti gyűjtemény alapjait. A Sárvári Arborétum - mint a Magyar Állam tulajdonában lévő terület - az Erdészeti Tudományos Intézet Sárvári Kísérleti Állomásának fenntartásában (vagyonkezelésében) működik.

114/2007. (XII. 27.) KvVM rendelet a Sárvári arborétum természetvédelmi terület védettségének fenntartásáról

Szelestei arborétum

A Szelestei Arborétum az ökológiai viszonyokat legjobban kifejező erdőgazdasági tájbesorolási rendszer szerint a Kemenesalja és a Kőszeg-hegyalja erdőgazdasági tájak találkozásánál az előbbi táj Kemenesi-fennsík tájrészletének délnyugati peremén helyezkedik el.

Az arborétum növényvilága
A Szelestei Arborétum évszázadok óta erős antropogén hatás alatt áll. Létét is ennek köszönheti. Ennek ellenére, vagy a tudatos tájformálásnak, parképítészetnek köszönhetően jól láthatóan, de mégiscsak nyomokban megmaradtak a nyugat-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek tanúfái, meghatározó egyedei. 1932-ben Gayer Gyula ezt írta a parkról: „Ma a park Magyarország legszebb parkja. A fákban, facsoportokban, fakulisszákban, ligeteivel és erdődarabjaival adott keret egyesítette a kert minden szépségét, amit a mai kertművészet a díszcserjékkel, évelőkkel, kőcsoportokkal, száraz falakkal, stb. elő tud állítani.”

A fauna
Állatföldrajzi beosztás szerintaz arborétum térsége a közép-dunai faunakerület területén, azAlföld (Pannonicum), faunakörzetében és annak Kisalföld faunajárásában található, de peremterületet képez az Alpokalja (Noricum) faunakörzete felé.
A Szelestei Arborétum állatvilága a zavarást tűrő falusi lakott környezethez, illetve idős fenyőelegyes lombos erdőkhöz, gyertyános-tölgyesekhez kötődő gerinctelen és gerinces fajokból tevődik össze. Tudományos szintű felmérés nem készült róluk, így előfordulási adatokkal nem tudunk szolgálni. Potenciális előfordulású fajokról azért nem érdemes említést tenni, mivel az állatvilág a kezelési tervek kidolgozásánál is, hasonlóan más tervekhez, elveszti prioritását. A növényvilág határozza meg elsősorban a természetvédelmi kezelés irányultságát, a hozzájuk kötődő állatfajok csak kivételes esetben válhatnak meghatározóvá.
Az arborétum madárvilága igen gazdag. Az idős, odvas fák, a helyenként besűrűsödött cserjeszint kiváló fészkelési körülményeket teremt az ilyen igényű fajoknak.
Az említetten kívül olyan különleges, eg