Őrségi Nemzeti Park

A természeti értékek mellett kiemelkedő néprajzi, kultúrtörténeti értékeket hordoz a táj. Mindezen értékek megőrzésére és bemutatására hozták létre az Őrségi Nemzeti Parkot és az Igazgatóságot 2002. március 1-én. A Nemzeti Park magába foglalja az Őrségen túl a Vendvidéket, a szabályozatlanul kanyargó Rába völgyét Halogyig, a Belső-Őrséget és Szentgyörgyvölgy környékét. Összesen 44 település határát öleli fel, közel 44.000 hektáron.

Természeti viszonyok

Az Őrség hazánk különleges, folyók és patakok által formált erdős dombvidéke, ahol a vizenyős, nehezen járható völgytalpakat dimbes-dombos kavicshátak vonulata övezi. Nyugatról kelet felé a területen fokozatosan ellaposodó dombokat, dombsorokat találunk, melyek fennsíkszerű formát alkotnak. A tájképet a folyók völgyei, valamint a bennük siető patakok teszik tagoltabbá. A terület átlagmagassága a tengerszint felett 250-300 m. A legmagasabb pont Felsőszölnökön a Hármashatár (387 m), a legalacsonyabb a Zala-völgyében, Felsőjánosfa határában (191 m) van.

Az Őrség éghajlata átmenetet képez a Dunántúl és az Alpok között, de mediterrán elemek is éreztetik itt hatásukat. Kiegyenlített, ún. szubalpin klíma alakult ki itt, melynek legjellemzőbb sajátossága a sok csapadék. Az éves csapadékmennyiség 700-950 mm között van, emiatt forrásokban, vízfolyásokban gazdag a terület. Legjelentősebb folyója a Rába, mely északról határolja a térséget, emellett kiemelendő a Kerka és az itt  Szalaként ismert Zala, amely Szalafőtől északra ered és középen szeli át az Őrséget. A patakok felduzzasztásával turisztikai szempontból jelentős, mesterséges tavakat is létrehoztak itt (Vadása-tó, Himfai-tó, Hársas-tó).

A domborzat, a klíma, az alapkőzet és a növényzet meghatározzák a terület talajviszonyait. A kötött, agyagos alapkőzetből kialakult talajok erősen vízzáró jellegűek, ezért még a dombtetőkön is igen gyakoriak a vízállások. A talaj kémhatása általában savanyú. A térség legelterjedtebb talajtípusa a pszeudoglejes barna erdőtalaj.

Növényvilág

Ha a nemzeti park növénytani értékeit szeretnénk számba venni, érdemes a jellegzetes élőhelyek szerinti áttekintést követnünk. Kiterjedésüket tekintve az erdők a legszembetűnőbbek, a tájképet azonban dombteteji kaszálórétek, völgyalji láprétek, apró mocsarak – lápok is szabdalják, melyek összesen 111 védett növényfajnak adnak otthont.

Erdők

Az Őrség 63%-át borítják erdők, ami az országos átlag 3,5-szerese, így meghatározó szerepük van a tájkép alakításában. A terület legjellemzőbb erdőtársulásai a kavicshátakat borító lombelegyes erdeifenyvesek, melyek miatt "gyántásországnak" is nevezik e vidéket. Az erdei fenyvesek laza lombkoronaszintje alatt gyakran alakul ki lombos fafajokból további, második koronaszint, de fajokban gazdag a cserjeszint is. Ez utóbbi jellegzetes növényei a közönséges boróka, a szőrös nyír és a kutyabenge. Lágyszárú szintjük is számos jellemző fajnak ad otthont. A változatos mohaegyüttesek párnái közt korpafüvekkel találkozunk. Leggyakoribb a kapcsos korpafű, ritkább a lapos-, de előfordul a kígyózó korpafű is.

Megtalálható itt a vörös- és a fekete áfonya, valamennyi körtike fajunk, így az egyvirágú- a kereklevelű- és az ernyőskörtike is. Ezeknek a nyers talajfelszínt kedvelő növényfajoknak a fennmaradását segítette egykor az erdei alom- vagy avarszedés, ami elsősorban a Vendvidéket jellemezte. A gazdák ugyanis szalma hijján az ősszel begyűjtött avart használták alomnak a tehenek alá, majd a trágyával kevert almot tavasszal kivitték szántóföldjeikre, a tápanyag utánpótlására.

Jellegzetesek a pionír fajokat felvonultató erdőszegélyek, a nyíres-csarabos fenyérek, melyek emblematikus, szintén a nyers talajfelszínt kedvelő törpecserjéje az áprilisban illatozó, rózsaszínű henyeboroszlán, valamint a nyár végén szirmait bontogató, szintén rózsaszín virágú csarab.

A lombelegyes erdeifenyvesekben orchideákat is találhatunk: májusban kardos madársisakot, júniusban kétlevelű sarkvirágot és nőszőfüveket.

A fenyvesek mellett gyertyános-tölgyesek, bükkösök gazdagítják a tájképet. Ezeknek az üde erdőknek kora tavasszal virágzó, színpompás növénye a kakasmandikó, a tavaszi tőzike, a sárga tyúktaréj, a hóvirág, a májvirág és a csillagvirág. Ősszel a sötétkék virágú fecsketárnics és a lila színű erdei ciklámen tömegében gyönyörködhetünk.

A Vendvidék bükköseiben a magasabb régiókat jellemző közönséges lucfenyő, európai vörösfenyő, közönséges jegenyefenyő és a szegélyeken a havasi éger is megtalálható. Az erdők fái alatt farkasboroszlánra, turbánliliomra bukkanhatunk.

Az őrségi erdők kifejezetten gazdag gombavilágnak adnak otthont. Találhatunk ízletes vargányát, királyvargányát, sárga rókagombát, érdesnyelű tinórukat, galambgombákat, de látványos légyölő galócát, csúcsos papsapkagombát is.

A völgyekben futó kristálytiszta vizű patakocskák partját égerligetek kísérik a védett struccharaszttal.

Az erdőgazdálkodásnak mindig jelentős szerepe volt ezen a vidéken. A természeti értékek szempontjából főként a kisparaszti családok ősi eredetű erdőkiélési formái és az úgynevezett kisparaszti szálaló-erdőgazdálkodása érdemel kitüntetett figyelmet. Az erdők növényzetének bemutatásánál már említett avargyűjtés mellett a gombák, az erdei vadgyümölcsök, gyógynövények, a gyanta és a méz gyűjtése is jellemző volt, továbbá a használati eszközök készítéséhez szükséges, fás növényekből nyerhető alapanyagok, úgymint a söprünek való nyírfaág és vessző, a kópickötésnél használt mogyorófa-hasíték is mind az erdőből származott. Az erdőkben legeltettek, de teleltették is itt az állatokat és a lombot állati takarmánynak is gyűjtötték. Mindezek az erdőkiélési módok összhatásukat tekinve a lombos fákkal szemben az erdei fenyő térnyerésnek kedveztek és a talaj termőképességének csökkenéséhez, savanyodásához vezettek. Ezt a folyamatot erősítette az irtásos-égetéses gazdálkodás. Mivel a településektől távolabbi birtokrészekre már nem jutott a talaj termőképességét javító istállótrágya, a gazdák méhány év szántóföldi gazdálkodás után felhagyták a parcellát és új helyen irtottak erdőt szántóföld nyerése céljából. A felhagyott területet visszahódította az erdő: újra fák nőttek rajta. Ezt azonban 5-10 év múlva felégették és az így nyert hamuval trágyázott földet újra szántóként vették birtokba. Minden gazdának volt olyan birtokrésze is, amit tartósan erdőként kezelt ill. tartott fenn. Ebből az erdőből csak a tényleges szükségletének megfelelő méretű és fajú fát vette ki. A kivágott fák helyére beszóródtak a környező fák magjai. Ezzel a gazdálkodási formával az őrségi gazdák egy többkorú és elegyes erdőt alakítottak ki, illetve tartottak fenn a következő nemzedék számára is.

Rétek

Száraz kaszálórétek
Az Őrség májusban a legszebb, mesebeli tarka rétek fogadják ilyenkor a látogatót. A száraz domboldalak kaszálórétjein a legkülönbözőbb színek keverednek tarka virágszőnyeget alkotva. A réti kakukkszegfű rózsaszínje, a harangvirágok halvány lilája vegyül a bakszakáll és a boglárkák sárgájával, a fehér margaréta fejecskékkel.

Ezeken a száraz réteken májusban tömegesen fordul elő az agárkosbor, amit itt "kakukkvirágnak" is neveznek, kicsit később pedig egy másik jellegzetes orchidea bontogatja szirmait, a sömörös kosbor.

A nyár kakukkfű- és szénaillattal, pacsirtaszóval, tücsök muzsikával tölti meg a száraz réteket.

Az ősz másféle védett növényeket hoz ezekre a rétekre: az orchideák közül az őszi füzértekercs jellegzetes fehér csavarodott virágzatait fedezhetjük fel, vagy a szártalan bábakalács szúrós virágzata kerülhet a lábunk elé.

A Vendvidék kaszálórétjeinek értékes fajai az alpesi régióból lehúzódó, többnyire élénk színű, apró nedű- és csigagombák. Ezeknek, a magashegységek havasi rétjeire jellemző gombafajoknak a megtelepedését és fennmaradását az itteni gazdálkodási forma, a rendszeres kaszálás és szénalehordás segíti elő. Közülük a rózsaszínű nedűgomba az országban egyedül itt található meg.

Láp- és mocsárrétek
A dombok közti völgytalpakat átszelő hidegvízű patakok mentén dúsfüvű, nedves rétek alakultak ki. Ezek a rétek sok védett növénynek, köztük számos jégkorszak utáni, úgynevezett reliktum fajnak adnak otthont.

Áprilisban kockásliliomra bukkanhatunk, májusban a zergeboglár tojássárga nagyságú és színű virágai tűnnek elénk, vagy a kecses szibériai nőszirom alkot lila tengert. Máshol sárga sásliliom díszlik vagy a gyapjúsás fehér pamacsait borzolja a szél.

Találkozhatunk a magashegységekből lehúzódó fajokkal, például a rózsaszín virágú kígyógyökerű keserűfűvel, a réti palástfűvel is. Ők itt, ezen az alacsonyabb tengerszint feletti magasságon is megtalálják életfeltételeiket, amiben a domborzat befolyásolta mikroklímának van nagy szerepe.

A nedves rétek májusi orchideája a széleslevelű ujjaskosbor, melyet bordó-barna foltos leveleiről könnyen felismerhetünk. Júniusban ezeken a réteken egy másik orchidea, a fehér színű kétlevelű sarkvirág virít, de nőszőfüvek virágaira is bukkanhatunk itt. Ekkor virágzik a halványrózsaszín buglyos szegfű is.

A nyár derekán kenyérbélcickafark virágai alkotnak fehér szőnyeget, ekkor bontja virágfüzéreit a fehér zászpa is. A nyár vége pedig a kornistárnicsok tömegével enciánkékbe öltözteti a nedves réteket, tarkítva az őszi vérfű jellegzetesen fejecskeszerű, bordó virágaival. Az üde réteket szeptemberben az őszi kikerics halványlila virágai vidámítják.

Lápok

A felszínig vizes völgytalpakon, lefolyástalan teknőkben, ahol  a talajvíz egész évben a felszín közelében jár, a vízszint ingadozása pedig kicsi, jégkorszak végi, un. reliktum fajokat őrző lápok alakultak ki. Mészmentes, savanyú talajon, az ásványi és szerves anyagokban szegény termőhelyen jellemző az előfordulásuk. Típusaik szerint lehetnek forráslápok, fűzlápok, dagadó- és ingólápok.

Az Őrségben és a Vendvidéken a kedvező csapadék és talajviszonyoknak következtében a lápok száma 40 fölötti. Jellemző rájuk a tőzegmohák előfordulása, magas faj- és egyedszáma. A 20 hazai tőzegmohafajból itt 16 megtalálható. Néhány lápon a sokféle tőzegmoha faj mellett a rovaremésztő kereklevelű harmatfű, a vidrafű, a gyapjúsások szép csoportjai is láthatók, de tőzegeperrel és ritka sásfajainkkal, így a csőrös sással, töviskés sással, gyepes sással, árnyéki sással is találkozhatunk. A lápokat gyakran szőrös nyír és fülesfűz bokrok keretezik.

A Szőce melletti völgyben húzódik a jól feltárt, fokozottan védett Szőcei Tőzegmohás Láprét, melynek bejárást pallósor teszi izgalmassá; szakavatott vezetővel élővilágában főként a késő tavaszi időszakban gyönyörködhetünk.

A lápok jellemzője, hogy a keletkezett szerves anyag egész évben a víz alatt marad, nem tud lebomlani, ezért felhalmozódik, tőzegesedik. A tőzegréteg vastagsága 20 cm-től 2 m-ig változik. A lápok savanyú kémhatású vize jól konzervál, növények, kisebb-nagyobb állatok maradványait épen megőrzi, így pl. a környezetből behulló virágporszemeket, spórákat is, jó lehetőséget nyújtva a múltba tekintésre. Ha a tőzeges rétegeket megfúrják, a fúrómagot mikroszkóp alatt elemzik, az abban talált pollenösszetétel alapján következtetni lehet arra, hogy az egyes korszakokban milyen növényzet övezte a láp környékét. Lápjaink zöme a jégkorszak végén jött létre, több mint húszezer éve, azóta őrzi jellegzetes élővilágát.

Állattani értékek

Az Őrségi Nemzeti Park jellemző élőhelyei változatos állatvilágnak adnak otthont. A hűvös, csapadékos éghajlatú területen elsősorban a tiszta, szabályozatlan vízfolyásokhoz, lombos és tűlevelű erdőkhöz, üde és száraz rétekhez kötődő fajok emelendők ki.

A tiszta vízű patakok pl. Kerka és Kerca jelentik a kipusztulással fenyegetett folyami rák utolsó mentsvárait. Ugyanezen kis patakok természetvédelmi értékét növeli a balkáni és a sötét hegyiszitakötő, valamint csermely szitakötő jelenléte. A Rábában jelentős népessége él az erdei szitakötőnek, de egyedülállóan gazdag kérész, álkérész és tegzes faunával is rendelkezik a folyó: a rajzó dunavirágok például minden nyáron tömegesen lepik el a folyó hídjait.

A lepkék közül több olyan faj él az Őrségben és a Vendvidéken, amelynek védelmét nemzetközi egyezmények írják elő. Európai jelentőségű állománya található a nemzeti park területén a vérfű- és sötétaljú hangyaboglárkának, emellett a lápi tarkalepkének és a nagy tűzlepkének is. A pionír jellegű nyíres-rezgőnyáras-fenyves társulásokhoz, erdőszegélyekhez, kötődik a nagy- és kis színjátszólepke, valamint a szintén impozáns megjelenésű gyászlepke. A Vendvidék száraz kaszálórétjeinek értékes faja a látványos, ragadozó rablópille, mellyel főként júniusban találkozhatunk. Gyors, harcias mozgásával, élénk citromsárga színével hívja fel magára a figyelmet. Ennek az élőhelynek a lepkeritkasága a nagyfoltú hangyaboglárka, az apró boglárka és az északi boglárka is.

A fenyvesekben erős állományai élnek a sokszínű futrinkának. A dunántúli vizifutrinka előfordulásának alapvető feltétele a tiszta víz és a növényzettel többé-kevésbé benőtt vízpart. Fő élőhelyei a sásos égerligetek. A bükkösök és gyertyános tölgyesek jellegzetes faja a lapos kékfutrinka, amely előnyben részesíti a hűvös és viszonylag nedves erdőket. A számára alkalmas élőhelyeken mindenhol előfordul, de sehol sem gyakori. A gerinctelenek közül említést érdemel még az Európa szerte ritka folyami- és négypúpú karmosbogár, valamint a látványos, sokak által ismert szarvasbogár.

A nemzeti park patakjaiban él a körszájúak közé tartozó ritka dunai ingola magyarországi népességének jelentős része. A térség vízrendszerében előforduló 45 halfaj közül elsősorban a bennszülött magyar- és német bucó, selymes durbincs és homoki küllő Rábában élő állományai emelhetők ki. Rajtuk kívül természetvédelmi szempontból különösen értékes a kőfúró csík és a fürge cselle előfordulása.

A kétéltűek közül 12 békafaj és mind a négy hazai farkos kétéltű egyedei előfordulnak. Az erdei pocsolyákban, források környékén, nedves mohapárnák között gyakran találkozhatunk a hegyvidéki elterjedésű sárgahasú unkával. A gyepi béka szaporodóhelyei a tiszta patakok és a felduzzasztásukkal létrehozott víztározók. A Vendvidéken jelentős állománya él az alpesi gőtének, az árnyas, nyirkos erdőkben főleg eső után foltos szalamandrát is láthatunk.

A madárvilágot főként az erdőkhöz kötődő fajok képviselik. A zavartalan erdőrészekben költő fajok közül a fekete gólya március második felében érkezik meg fészkére, míg a rétisas már a tél közepén fészkeléshez kezd. A ragadozó madarak közül figyelemre méltó számban él a nemzeti park területén a darázsölyv. Zárt erdőkben költ a korán megérkező, jellegzetes hangú kék galamb és a rejtett életmódot élő örvös légykapó. Európa legkisebb madarainak a sárga- és a tüzesfejű királykának országos jelentőségű állományai élnek a nemzeti park fenyveseiben. Ma már csak ritkán költ itt a fenyőmagot fogyasztó keresztcsőrű és a finom füttyéről könnyen felismerhető süvöltő. Patakok mentén fészkel a hegyi billegető, az idős gyümölcsösök, pedig a kerti rozsdafarkú, a szürke küllő, a búbosbanka és a füleskuvik élőhelyei. A nedves rétek globálisan veszélyeztetett fészkelője, a haris tavasszal és kora nyáron hallatja "reszelő" hangját. A rétek kaszálásakor nem repül fel addig, amíg a legkisebb kaszálatlan fűfoltban el tud bújni. E tulajdonságát örökítette meg a régi mondás, mely a mezei munka, a kézi kaszálás végeztét jelezte, s így hangzott: "Szorul a haris!".

Az emlősök közül faunisztikai érdekesség három denevérfaj, a horgasszőrű-, a nagyfülű- és a fehérszélű denevér előfordulása, de komoly állománya ál itt a fokozottan védett nyugati piszedenevérnek is. A kisebb termetű ragadozó emlősök közül a nyest és a nyuszt fordul elő nagyobb számban, valamint a fokozottan védett vidra jellegzetes nyomait is felfedezhetjük a Rába és tavaink környékén. A holtfában is bővelkedő, idősebb lomberdők rejtett életmódú ragadozója a vadmacska, amely nyomait a nemzeti park számos részén megtalálhatjuk.

Kultúrtörténeti értékek

Az Őrség néprajzilag önálló, sajátos kultúrát megőrző táj. Az egyetlen olyan tájegység hazánkban, melynek lakói a honfoglalás óta folyamatosan itt, egy helyben élnek. Az egykori királyi kiváltság levelekben feltüntetett őrállók családnevei ma is élők, azonosak az ezer évvel ezelőtt írottakkal. Méltán nevezzük e tájat az ország egyik legősibb magyar vidékének.

Miután a honfoglaló magyarok birtokba vették a mai Nyugat-Magyarországot, az itt lévő hegyeket, erdőket, folyókat védelmi vonalul használták fel. Itt húzódott az ország határa, a gyepű.

Árpád-házi királyaink őrállókat telepítettek a vidékre. A szabadalmas őrállók a király emberei voltak, csak neki tartoztak szolgálattal, saját költségükön, saját fegyvereikkel védték a határt, amiért kiváltságokat élveztek, mentesültek mindenféle földesúri teher alól. Legfőbb elöljárójuk az őrnagy, vagy ispán volt, aki 12 esküdttel együtt látta el a bírói és közigazgatási teendőket is. A hajdani őrnagyi székhely Őriszentpéter volt.

Az Őrvidékhez tartozó községek (települések) függetlenek voltak a vármegyéktől, adó- és tulajdonjogi kiváltságokat élveztek, amit az uralkodók többször megerősítettek az idők folyamán. Kiváltságaik a XVII. sz. végéig tartottak, mikor jobbágysorba kényszerítették őket is. Erről is olvashatunk Nemes-Népi Zakál György 1818-ban íródott könyvében, az "Eőrséghnek Leírásá"-ban, mely egyben Magyarország első tájmonográfiája is.

Településszerkezeti jellemzők, építészeti hagyományok

A domborzati viszonyok, a völgyekben összegyűlő sok csapadék, és a védelmi célok mind befolyásolták az itteni, jellegzetes településszerkezet kialakulását. Az egykori őrállók a dombok tetején, erdei irtásokon alakították ki telephelyeiket. Ezek a néhány házból, a hozzátartozó gazdasági épületekből, udvarokból álló település részek a szerek, amik nevüket az ott élő családokról (Baksaszer, Siskaszer), vagy a természeti viszonyaikról (Keleti-szer, Felsőszer), esetleg valami helyi jellegzetességről kapták (Templomszer). A szerek együtt alkották a községeket, melyek közül a kisebbek 2-4, a nagyobbak 7-8 szerből álltak. Ennek az építkezési formának a sajátossága a nehéz megközelíthetőség és az elszigeteltség, ami egyben a védelmet is segítette. A szerek több száz méterre voltak egymástól, dűlőutak kötötték össze őket, a köztük lévő ingoványos, mocsaras völgyek és az erdők, pedig rejtekhelyül is szolgáltak. A Vendvidék települései az Őrséghez hasonló vonásokat mutatnak. Itt a szórvány településforma a jellemző. Egy-egy ház külön áll a dombokon. A házak az első tulajdonosról kapták a nevüket (pl. Borovnyák-ház), amely új lakók beköltözése esetén később sem változott. 

Mivel az ősi erdőkezelés-erdőkiélés következtében a térség elterjedtebb fafaja az erdeifenyő lett, a házépítés során a föld (vályog) helyett a tartósabb fa vált a falak építőanyagává. A ház alapjai földre helyezett erős tölgyfagerendák voltak, a falakat pedig fenyőgerendákból készítették keresztvéges csapolással. A vakolat szalmatörekes sározás volt, amit meszeltek, illetve az alsó részen agyaggal kentek. A tetőt rozsszalmával – zsuppal – vagy fazsindellyel fedték. Az ablakok eleinte kicsik voltak, kevés fényt engedtek be, inkább szellőzési szerepük volt.

Az épületek elhelyezését tekintve eleinte a vonalas építkezés volt a jellemző - szoba, konyha, kamra, ólak egymás mögött, egy vonalban helyezkedtek el. A konyha kémény nélküli, un. füstöskonyha volt, kemencével és főzőpadkával. Jelentősebb szereppel bírt, mint a szoba, ez volt az élet központja. A kemencét a szoba felőli sarokban helyezték el, összeköttetésben állt a szobai kályhával, így azt is a konyhából fűtötték.

Nagyobb gazdaság esetén az épületek vonalas elhelyezése nem volt célszerű, ezért ahol a telek nagysága és formája megengedte az istállót és a pajtát lakórész végébe, arra merőlegesen építették, a harmadik oldalara kerültek az ólak, a negyedik oldalt kerítés zárta le. Így alakult ki az Őrség egyik legjellegzetesebb épületformája, az úgynevezett kerített ház. A zárt udvaron kapott helyet a lábasjószág egy része: így nem kóboroltak el és a vadtól, meg a betyároktól is védve voltak. Az őrségi telkek legszembetűnőbb épületei a különálló pajták, melyek méreteikkel is kitűnnek.

A házakhoz gyakran önálló kamraépületek is tartoztak, ezek a kástuk. Ma már egyedülálló épület a szalafői Pityerszeren látható emeletes kástu, melynek földszinti részén tárolták a zöldségféléket és a bort, az emeleten a húsárut és szemes terményeket. Az alsó kamrarész mellett egyik oldaláról nyitott szín volt, itt tartották a mezőgazdasági eszközöket. Jellegzetes épület még a méhes, ahol kasokban éltek a méhcsaládok.

A XIX. század vége felé kezdett megváltozni az építkezés anyaga. Előtérbe került a tégla, hiszen a készítéséhez szükséges agyag helyben fellelhető volt. A tetőfedés anyaga a cserép lett. A tornác lerövidült, így alakult ki a bejáratot védő úgynevezett kódisállás.

Az Őrség területén nem volt jellemző a kővárak építése, szerepüket az erődszerű templomok töltötték be. Többnyire román- vagy gótikus stílusban épültek Árpád-kori alapokra. Legszebb példájuk a veleméri, az őriszentpéteri, a hegyhátszentjakabi és a szőcei templom. A népi faépítészet remekei az un. szoknyás haranglábak, melyekből Pankaszon, Gödörházán, Kercaszomoron találjuk a leghíresebbeket. A népi vallásosság megjelenítői az utak menti pléh- és fa-Krisztusok.

Hagyományos kisparaszti gazdálkodás

Az őrségi táj képét az itteni ember formálta, alakította, tartotta fenn az évszázadok során. A tájkép alakulása a gazdálkodással függött össze. A családok önellátásra törekedtek, kisparaszti gazdálkodást folytattak.

A terület természeti adottságai, jellegzetességei miatt a korábban már részletesen bemutatott erdőgazdálkodás mellett elsősorban az állattenyésztés volt a jelentős. 

Az őrségi végeken a megélhetést a magyartarka szarvasmarha tenyésztés biztosította. A legszegényebb gazdáknak is volt 1-2 tehenük, igavonásra, ill. a család tej szükségletének biztosítására. A világháborúk előtt osztrák kereskedők jártak ide a hízlalt jószágért és lábon hajtották el őket a vásárokra (Bécsbe, Grazba). A teheneket istállózó állattartással tartották, ritkábban legeltettek is. A marhatenyésztés mellett a hidegvérű ló (muraközi) tartásának is jelentős hagyományai voltak. A módosabb gazdák 4-6 lovat is tartottak.

A növénytermesztés a hűvös, csapadékos éghajlat és a domborzat, illetve a talaj adottságai miatt sok munkáért cserébe kevés sikerrel kecsegtetett. A szántóföldi gazdálkodáshoz úgynevezett bakhátas művelési módra volt szükség. Ágyásszerű földsávokat, un. bakhátakat kellett kialakítani, amit a humuszos felszín szántása során un. összeszántással értek el. Ezek felszínén lehetett termelni, míg a felesleges csapadékvíz az agyagos altalaj felszínén a bakhátak közti barázdába folyt. Házaik körül, a laposabb részeken helyezték el a szántókat, ahol elsősorban rozsot, illetve takarmánynövényeket, árpát, zabot, valamint kölest, hajdinát, krumplit, káposztát, répát, tökféléket, kendert termeltek. A tökfélék magjából ma is olajat ütnek, a többi részét, pedig állatok etetésére használják.

A meredekebb oldalak extenzív, un. szórvány- vagy kaszálógyümölcsösöknek adtak otthont, amik régi, hagyományos gyümölcsfajták százait, így például búzaérő, zabérő körtét, pogácsa almát, tökalmát vagy csörgőalmát termik ma is. A gyümölcsök az itteni nép mindennapi táplálékát jelentették, telente szinte csak aszalt gyümölcsön éltek, de lekvárt is főztek és pálinkát is készítettek belőlük.

A völgy talpakon, az összegyűlő vizek hatására dúsfüvű kaszálórétek alakultak ki, ezeket évente kétszer vagy akár háromszor is kaszálták, május végén - június elején, illetve augusztus végén - szeptember elején, esetleg még októberben is.

Az őrségi emberek a gazdálkodás mellett természetesen hasznosították az erdei melléktermékeket is, az ízletes gombákat (szárították), az erdei gyümölcsöket (szeder, málna, áfonya, kökény, szamóca, mogyoró, bodza), a mézet, a gyantát.

A sok csapadék és az agyagos talaj miatt gyakori a pangóvíz, melynek helyi hasznosítására szolgált a "tóka". Általában a házépítés során agyagnyerő helyként keletkezett, méreteit tekintve 1-2 m átmérőjű és 1-2 m mély vízgyűjtő gödör. Szinte minden ház portáján megtalálható, vizét állatok itatására és mosásra használták.

Népi kismesterségek

A paraszti életben az emberek mindennapi használati tárgyaikat saját maguk készítették. A népi mesterségek közül talán a legjelentősebb a gelencsérek, fazekasok munkája. Az itteni emberek az „agyagból aranyat csináltak". A mesterség apáról fiúra szállt. A fazekasok áruikat szekerekre rakták és messzi, gazdagabb vidékre vitték, ahol gabonára cserélték. A köcsögök, tepsik, lábasok, tányérok, fazekak hagyományos, őrségi színű mázakkal: sötétzölddel, barnával készültek. A legjelentősebb fazekas hagyományok Magyarszombatfán, Gödörházán lelhetők fel.

A fazekas mesterség mellett az erdei környezetben virágzott még a faművesség, fafaragás, az asztalosság is. A fűzvesszőkből pedig kosarat fontak, de rozsszalmából is készítettek különböző formájú- és méretű tárolóedényeket úgynevezett kópic kötéssel.